borzasztóan nehéz... írtam egy e-mailbe szuszakolt sóhajtást ma reggel, azt hittem egy méter levél lesz, de így hatásosabb!, hihetőbb... válaszoltad, lám mégis van új a nap alatt, én nem írok folyómétereket Neked, Te meg válaszolsz, ezen az egy méter levélen persze röhögnöm kellett, milyen igazad van, közben szűkül a tér, pontosan látom mire vársz, és talán most először, de elkezdtem azt érezni, képes leszek megcsinálni,
racionálisan mindent értettem, amit még éjszaka írtál, de az értelmem és érzelmeim között nincsenek közös nevezők, az érzésnek hatalma van felettem, ha úgy tetszik Neked is hatalmad van felettem, csak csendben bízom benne, hogy fordítva is,
nagyon szeretlek - írtam, Te is így vagy ezzel, írtad, de túlságosan hasonlítunk, két dudás egy csárdában nem jó
ha meg mégis, az nyilván nem egyéb, mint illúzió
tizenhetedszer hallgatom meg Latinovitstól a Gyermekké tettélt, nem a legalkalmasabb módja a felejtésnek, de most ennyi telik, bömbölök, mint egy taknyos kölyök, iszom, hogy felejtsek,
azt írtad, hogy "pedig tényleg szép volt. kár, hogy csak mozi, nem tudok részt venni benne :-(( " és azt is írtad aztán, hogy most egy kicsit Te is elhitted,
nem bírtam ki, még átküldtem egy hosszabb sms-t, egy merő kétségbeeséssel, ezt nem kellett volna, de abban a pillanatban azt gondoltam, most már mindegy, most már minden mindegy, ha bennem kételkednél ...
de azt hiszem, magadban sem hiszel, sőt, magadban nem hiszel igazán,
pedig én tényleg nagyon
szeretlek
és igen, megcsináltam, cirka tizenketedszer dőltem be ugyanannak a forgatókönyvnek, mert nézzük reálisan, így kedd estefelé táján már nem nagyon van esély a sírból hozni vissza a reményt,
azért a biztonság kedvéért beállítottam arra a festményre (tudod ARRA) mindkét monitorom, amelyről minden kétséget kizárólag Te jut eszembe, meg én,
azért a biztonság kedvéért hiába provokatívan zölddel G., nem fogok ráírni, hogy elmeséljem neki,
azért a biztonság kedvéért századjon le a kezem, és üszkösödjön, ha én írnék Neked, nálad a labda,
azért a biztonság kedvéért türelmes leszek, hátha végre férfi leszel...
cirka 40 óra kellett ahhoz, hogy újra enni, aludni, létezni tudjak, közben éjszakai bagoly lettem, meg hajnali is, hallgatom a saját lélegzetem, ami Neked az univerzum maga, a cirkuláló nyugalom az örökkévalóság üzenetével, Nekem ugyanez ahogy a hajammal babrálsz, de én nem mondom, olyan végtelenül természetes és egyszerű minden, leginkább, mert veled én én vagyok végre, 100% önazonosság, ha most megint kilépsz, menekülsz, csak ebbe a naptári évben a harmadik szakításunk lesz, könyörögve kérlek, ne tedd, emlékszel, azt mondtad az egyik pillanatban, hogy most igazán érzed, hogy szeretlek, szüntelen...
vagy igaz volt minden, mindig, vagy tényleg annyira naiv vagyok, hogy számolatlan sokadjára is pont ugyanúgy rohantam pont ugyanannak a falnak
mert már csak ez a véglet maradt, elfogytak a félig-ek és középutak,
azt mondtad, olyan vagyok mint Antigoné, aki azzal válik mindenkinél nagyobbá, hogy képes a saját - tragikus - sorsát beteljesíteni,
fél éve még olyan voltam mint Tatjana vagy Anna Karenina, mit mondjak, elég markáns karakterfejlődés, ilyen relatíve rövid idő alatt,
nem gondoltam, hogy ez a véletlen vagy sorszerű időpont egyezőség, ez a 2 perc különbséggel egy év elteltével ennyire megérint Téged is, persze az is lehet, hogy tényleg poszttraumás szindróma, és a szexualitásod támadása, nah, ez a b. verzió, a tizedszer ugyanannak a falnak csapódás kétszázhússzal,
szívszorító volt, ahogy próbáltad elmondani, mit jelentek Neked, még egy ilyen gyönyörű elkésett (?) vallomás emlékem van, tavalyról, egy telefonbeszélgetés egy régi szerelemmel, az Ő vallomása tizenöt év után elkésett, Te meg nem tudom,
vannak visszatérő elemek abban, amit egyre pontosabban raksz össze, pl. ez a mágnes dolog,
kétségbeejtő, hogy csak egyetlen módon tudod megélni a közelséget, ha test a testhez...
ma megírtam Neked, hogy olyan, mintha álmodtalak volna, és hogy ezt a harmóniát soha, sehol, senkivel, meg hogy köszönöm,
tekinthetem mérföldkőnek, hogy válaszoltál?
nincsenek emlékeim az elmúlt hónapokról, az utolsó kép bennem, ahogy az öledben ülök és a hátam simogatod, fel -és le, fel -és le jár a tenyered a hátamon, én már felöltözve, Te kevésbé, nézünk egy viccesen tragikus filmet, filmrészletet, én maradni akarok és menekülni egyszerre, éjszaka van, Te meg már nem könyörögsz, feladtad, feladtuk... én a szerelmet, Te meg hogy szeretkezni tudj velem, újra -és újra cserbenhagyott a tested, taxit hívok, nekem eszembe jut egy 5 évvel ezelőtti írásod a kurvákról, akiket nem bírtál magadévá tenni, hát jól kinyaltad, ez történt most velünk is, tehát már velem sem ment, vagy velem nem ment, mindegy, ez csak a Te történeted lesz mostantól,
szóval azóta nincsenek emlékeim,
aztán rámírsz, hogy találkozzunk, pontosabban így válaszolsz egy korábbi levelemre, mert mindig fáziskésésben vagy, múltkor is egy négy éve feltett kérdésemre válaszoltál, én meg persze nem értettem,
válaszolok, hínárhajú nőkröl és a sárról levelezünk aztán, én hosszabban, mert még mindig grafomán vagyok, Te rövidebben, mert még mindig nem vagy az,
nekem összerándul a gyomrom, Te meg gondolom pont leszarod, másnapra már nem is emlékszel, én meg azt írom, hátha ha leírom valóra válik, hogy már tényleg nem érdekelsz, nem veszek meg érted, nem pusztulok bele minden órában, hogy mindegy vagy, úgyhogy akár találkozhatunk is,
aztán persze megint nem válaszolsz...
és aztán ugyanott folytatom, engesztelhetetlenül, mert egyetlen reményem, hogy kínlódsz, hogy kínozni tudlak...nem tudok úgy magamról beszélni, hogy ne rólad beszéljek, közben megfestetted rólam a soron következő őrült nőd profilját, közben még mindig nem érted, hogy nem a csajok bolondok, hanem Te vagy, és mi csak a Te tükörképed, újra -és újra, még akkor is, ha a szagodra mennek, megyünk, érdekelne, milyen az a nő, aki utánam húzott sorszámot, meg arról is tudni szeretnék, hányszor és miként jutok eszedbe... pedig már nem számolom a napokat... sem
ez is egy élet, amolyan földi lét, menni magabiztosan zsebre dugott kézzel, felemelt fejjel a körúton, úgy gondolni Rád, mintha nem is léteznél, mintha nem épp oda huppannék le a villamoson, ahonnan az imént szálltál le, ezt képzelem persze, közben mintha ottfelejtetted volna a szagodat... a szádat sem nagyon tudom feledni, a bőröd ezer közül felismerném... szóval ilyen a földi lét...
nélküled
szombaton szép akurátusan megírtam Neked a búcsúlevelem2.0.-át, tagadhatatlanul a saját komfortérzetem miatt, valamelyest használt is, ennek egyetlen tanújele, hogy még lélegzem, vagyis fizkai éretelemben élek,
mert azért a kimondott (esetünkben leírt) szónak igenis ereje van, legalábbis szeretném hinni, így a kimondott szavak kavalkádjában...meg így a 17. nap tájékán már kopik is talán az érzés (bár kopna....), de mégis, valami mételytől, mégsem, ha óvatlan hunyom le a szemem, vagy pislantok hosszabbat, a bőrödet látom a karodon, és a bőröd illatát érzem,
szóval szép lassú halál lesz ez,
előre is és nagyon
köszi
