százszor leírom fejben, mint a kisgyerek aki büntetésül kapja, hogy a valóság az amit teszel és teszünk, amit tettél, pontosabban az, amit nem tettél és én nem tettem meg, értem, érted, érted? én még mindig nem, megosztod éjjel, hogy ki viszi át a ......, én reggel meghallgatom háromszor, bámulom a bögrém fülét, igazából már nem hiszek semmit, és nem várok semmit, üres a világ, üres a szív,  azt hiszem, ennél több ebben már nincs, kifogyott, kiürült, már csontváza sincs, alakja sem, neve sem lassan, és ha nincs neve, nem is létezik, ha nem létezik, akkor mitől ilyen baromi nehéz, mintha az összes kisbolygót cipelném, a Nap túlsó feléről ideátra...