valahogyan.

ember ilyen gonosz csak két esetben lehet: vagy szándékosan, gyilkos bosszúvágyból vagy mert tényleg pszichopata, és valóban nincsenek érzései... ez utóbbit nem hinném,

nem akarom boncolgatni a természeted, mégis kénytelen vagyok, mert meg akarom érteni ezt a történetet... voltak szeretőim, soha, egyik sem akart úgy tenni, mintha abban több volna, mint ami... aztán biztosan van az emlékeim között egy csomó hazug ölelés is, amiről pontosan éreztem, hogy nem őszinték már vagy még...

mégis az történik megint ami történik...

én meg fekszem a szöges ágyon, most már lehet tényleg örökre, mert ilyet még nem írtál, nem mondtál ezelőtt soha, hogy többet nem találkozunk...

olyan jó Veled, mondtad, ehhez nem is kell inni, én meg azt mondtam, ez annyira jó, hogy megéri a következő hetek kínlódását, a szöges ágyakon fekvést, az álmatlanságot, mindent...

rendezzük meg a halálunkat és tűnjünk el, mondtad... éljünk egy erdő közepén, fél napig szeretkezve, a másik fél napban pedig egy rénszarvast tanítgatva... már nem is emlékszem mire... mondtad...

a pszichológusom szerint Nekem nincsenek valódi érzelmeim, mondtad, és hogy ezzel egyetértesz, meg hogy ezt gyorsan elmondod, mert pillanatokon belül udvarolni (ez nálad annak az aforizmája, hogy ilyen-oylan testi kontaktba kerülni) kezdesz... tudom, mondtam, egy ideje tudom, csak azt nem értem, én miért pont ezt hozom ki belőled, de ez már olyan nagyon nem érdekelt akkot téged, inkább elkezdted kigombolni a blúzom,

jó meleg volt Nálad, és egyáltalán nem bántam, hogy foglyul ejtettél...

egyetlen dolgot bánok megint, mint eddig mindig, hogy nem maradtam tovább... csak még öt perccel... vagy hogy tényleg végre örökre...

a háborút is elveszíteni már szinte nüansznyi különbség, a várható véglegesítése, a hiábavalóság legalizálása... mégis és mégse...

Napóleonra gondolok, aki az életét tette fel a legőrültebb álomra,

hát hogyan lehet menni innen tovább? szürkébben, józanabban, hétköznapiságban elveszve...

még mindig nem értem, ahogy nem értettem évekkel ezelőtt sem... nem tudom, mi lett volna, HA...; ha abban az egyetlen pillanatban, amikor józanul hívtál, elindulok, hogy valóban az volt-e az a pillanat, vagy akkor sem mondtál igazat, hogy aztán miért csak részegen akartál, hogy miért nem férek bele a józan életedbe...

akartam, de nem válaszolok az üzenetedre,

mit írhatnék? köszönjem meg, írjam, hogy drukkolok, így legalább talán nem nyírod ki magad villámsebességgel, hogy drukkolok, azok miatt az emberek miatt, akik számítanak Rád, meg magad miatt is, hátha kevésbé leszel boldogtalan, mint nem józanul?

hétfő van, reggel, pont alkalmas időpont a szakításra,

azért vigyázz magadra...

szia

szóval galambok ültek a verebekhez, csak még nem végleges a szereposztás, ki a galamb s ki a veréb, jó volt a múlt héten beleszagolni a bőrödbe, meg az is jó volt, hogy teljes egyetértésben garázdálkodtunk a youtuben, meg az is jó volt, mikor odasúgtad, hogy kívánsz,

egyébiránt meg nyugodtan megmondhattad volna mindazt, amit G-től kellett megtudnom azon a szürreális éjszakán, ami helyenként csak pocsék volt, helyenként viszont határozottan rosszul esett, és nem arra gondolok, hogy megdugtad-e I-t, mert ez - ismerve Téged - tényleg tökéletesen indiferens volt akkor, és azóta is, hanem arra, hogy milyen kontextusban dumáltál ki G-nek... és Z-nek is... de ez is legyen a Te bajod,

szóval eltelt egy hét, én szilveszter éjszaka óta megszüntelek szerelmemmel üldözni, némileg jól esne, ha feltűnne, gondolom végtelen megkönnyebbülést érzel, bravóóó..

olyan viseltes már ez a szenvedély, amit irántad, mint egy két emberöltőn át használt viharkabát, amit az utolsó időszakban még a molyok is jól megrágtak, tulajdonképpen meleg kézfogás érte, áldozatos munka kellett hozzá, mindkettőnk részéről,
és bár sokszor vágytam erre, bevallom, elég pocsék érzés, bizonyos értelemben rosszabb mint a szűkülő vágy utánad,

ma talán, esetleg holnap még talánabb, de csak mert én annyira akarom, neked meg mindegy még mindig, velem éppoly csüggeteg az élet mint nélkülem, sőt, velem még munkál benned némi teljesítménykényszer is, sajnos nem verbális, pusztán szexuális, mert valami miatt attól gondolnád férfinak érezni magad, holott a fenét, de ezt sosem fogom tudni megértetni veled, 

a gyomrom tanul meg felejteni legutoljára, a lehetséges miatt mint hosszú kötött sálra kötött csomó, sem enni, sem inni nem enged, vár

hát várlak vele én is

mégis

viszlek,

át a ködön, meg az éjszakán, a tébolyult tömegen, akiről csak a híradóból tudom meg, hogy tébolyultak, mert én nem látom, mert mindent csak rajtad keresztül, a hiányodon át látszik, lesz színe vagy hangja, de leginkább egyik sem, amíg és amióta hallgatsz...

kinyitom a Végtelen történetet az Írók boltjában, vissza akarom kapni a hitemet, ami nálad maradt, visszaadhatnád, egy rövid levélben vagy smsben, nesze itt van, visszaadom, Nekem nem kell,

ma gyűlöllek

vagy mától gyűlöllek

az benne a szép, hogy végtelenül ismétélhetően hagyom magam (hagysz engem?) hülyét csinálni magamból, (belőlem)... 

van abban nagy igaszág, amit g. mondott, írt, rólad, rólunk... hogy annyira szeretsz, hogy hagyod, hogy akár kétszázhusszal a falnak, vagy egymásnak, ha éppen ezt akarom... és én újra -és újra akarom, gondolom néha már Te sem hiszel a szemednek, fülednek...

valami miatt nem írod meg azt a búcsúlevelet, hiába könyörgöm érte...

az nem búcsúlevél, az csak olaj a tűzre, hogy azt írod, hogy vigyázzak veled, veszélyes vagy... jó érzékkel akkor amikor épp ref. karjaiban tökéletes szeretkezésben, hogy honnan a frászkarikából tudtad, érezted... ????

tegnap volt öt éve a második első éjszakánk, vagy mondhatni a második egyéjszakánk... mert olyan az egész, mintha számtalanszor ismételnénk egy egyéjszakás kalandot... mintha valami átok ülne rajtunk, lehet valóban megtörne az átok, ha egyszer reggelig maradnék? áh, dehogy, hiszen az öt évvel ezelőtt a futrinka utcában reggelig maradtam, mégis éppúgy eltűntél utána, sőt, tulajdonképpen az első és a harmadik első éjszakánk is reggelig tartott... és az átok maradt

pocsékul vagyok a hallgatásodtól, a félüzenetiedtől, a meg nem írt búcsúleveledtől, a hülye posztjaidtól, attól, hogy online vagy, és attól is, ha nem, hogy nem hallom a hangod, hogy Veled is lehetnék, hogy nem esik a hó, hogy csak tépdesem az üres lapokat a naptárról, hogy hiába, hiába, hiába... hogy én hiába, ha Te nem...

és Te nem...

nem?

ma egyetlen józan pillanatom volt, valamikor napközben, mikor az egyik lépcsőfoknál a munkahelyemen jártamban tisztán láttam, hogy akkor most itt, két lépcsőfok között leteszlek és otthagylak, kellesz a fenének, a fene meg nem jár arra valószínűleg, tehát ott fogsz a feledés homályába szürkülni, pusztulni...

valószínűleg ez volna, lett volna az egyetlen racionális döntés,

de amíg 1% esély van arra, hogy mégsem tévedek, nem hagyhatom, nem hagyhatlak veszni, addig nem vagyok képes racionális döntést hozni,

ezért volna fontos, hogy ezt az 1%-ot is kinyírd..

átjössz? -

v1: az isten szerelmére, ne kezdjük megint, menni fogok, ha majd maradhatok, ez akkor lesz amikor akarni fogod, és én azt tudni fogom, az éleben még ilyen biztos semmiben soha, 

végtelen út...

v2: nem, nem megyek, ne provokálj, tudod, hogy nem mehetek, egyébként is éjfél múlt, ha mehetnék sem mehetnék, milyen gáz már, Te csettintenél, én meg kibontanám a szárnyaim,

éjjel háromkor még megosztod az Annát, biztos, ami biztos, én meg ráküldök egy Nádas Péter,

mondom, Végtelen út...

vagy egy lélek szatír vagy, vagy valóban azt vetted a fejedbe, hogy egyetlen módon bizonyíthatom be, hogy szeretlek, és végső soron igazad van, mondjuk azzal ért véget a beszélgetésünk, hogy azt írtam, bizonyítsd be, tudni akarom, hogy akarod, hogy jobban akarod, mint én,

igazad van, túlságosan hasonlítunk, viszont most megint érted üvölt az összes sejtem és nem tudom csitítani őket, mert én is érted üvöltök, de megvárom, várom, míg teszel egy kb. elfogatható ajánlatot,

mondom végtelen út..

14 nappal ezelőtt indultam a pokolba vagy a mennyországba /nézőpont kérdése/, szóval Veled találkozni... jó szar érzés... pörgetném vissza az időt és önteném betonba ott...

ma valahogyan azok a mondataid visszhangoznak a fülemben, fejemben, amik miatt pont nem tudlak elengedni, amelyekben nagyon őszintének tűntél, amikor azt mondtad, hetekig gyűröd magad, mire találkozni bírsz velem, mert félelmetes az egész, olyan elemi erők söpörnek el ilyenkor (jó ezt nem így mondtad, de ez volt a lényege),

valami miatt ezeket az elemi erőket ártó erőknek gondolod, és soha nem próbálod tovább, pedig pont nem az én erőim ártanának Neked, ártasz Te magadnak pont Nélkülem,

de ha a rossz a jó, a jó pedig a rossz, akkor ez van, ez lesz...

hát csókollak ma is .........................................................................................................................