mindent tudok rólad és semmit, láttalak már ezer alakban, de mindig felismertelek, lassan mégis feladni kényszerülök, mindig makacsabban álltál ellen, mint én magaménak tudni akartalak, sosem fogom megérteni, sosem foglak megérteni,
hat évvel ezelőtt még tényleg hittem benned, bár néha olyan volt az egész, mint a végtelen történet vége, mert néha valóban már csak egy apró kőmorzsa maradt belőled, én meg szorítottam, a létező legmakacsabb módon és valahogy mindig megmenekült,
most is itt vagy még, tartalak a tenyeremben, pillekönnyű vagy, simán leejthetlek, akár véletlenül is, vagy elfújhat a szél, de én nem zárom rád az ujjaim, most már legyen, ahogy lennie kell,
szeress most már Te is egy kicsit...
