írtad, én meg mentem, sőt rohantam, fogalmam sincs hányszor képes még megszakadni a szív, pedig már nem is kapaszkodtál belém, nem mondtad, hogy szeretsz, sőt, inkább azt mondtad, nem szeretsz, aztán elbizonytalanodva félmondatokat elharapva, hogy talán mégis, már eldönthetetlen mikor nem hazudsz, kétségbeejtő, végtelenül üresnek és kiégettnek tűntél, az ölelésben egy másik érzést kerestél, mert Te mindig valami mást keresel, soha nem gondolsz rám, mondod, aztán halkan egy elharapott félmondattal megcáfolod, talán, hogy ne bánts meg, mondom a pia miatt, nem azért, feleled, aztán nem feszegetem ezt sem, még minden porcikám reszket, még lélekben oda sem értem, de már ölelnél, nehezen fogadod el, hogy ne, ne még, sőt akkor még azt gondolom, egyáltalán nem, kinevetsz emiatt, nem tudom, lassan semmit nem tudok rólad, nem ismerlek, fogalmam sincs kit csókolok már vissza, de ez is a Te rendezésed erre az estére, talán próbára akarsz tenni, talán meg akarsz óvni magadtól, nem tudom már, olyan kicsi vagyok ott a karjaid között, alig bírom el az érzést, kimennék rágyújtani, nem engedsz, a fogkeféddel mosok fogat, hét éve még ez is milyen romantikus volt, sokáig őrizgettem azt a közös fogkefénket, ma már ez is csak egy hülye kis kellék, nem kérdezem meg, használhatom-e a törölköződ, reggel megint nem kelsz fel velem, megint a végtelen szomorúság, amikor behúzom az ajtód,mondom, fogalmam sincs hányszor képes megszakadni a szív...
ma megírom, hogy lassan, de megértettem, hogy tényleg, nem szeretsz...
nem válaszolsz....
