"semennyire sem leszek totálon és engedelmeddel nem kívánok találkozni veled - írod végre, értem, sajnálom - válaszolom, a mondat második feléhez csak annyit, hogy másnap kora reggel a legelső post, amivel szembetalálom magam megint az Anna, félig ébren is érzem ahogy fordul bennem a kés... majd még mindig félálomban meggyőzöm magam: a föld hátán semmi közöm a mindenkori Annáidhoz, egyiksem én voltam, egyik sem én leszek, és ma éjjel sem én voltam...
tegnap elfújtam otthon az illatgyertyát, és eszembe jutott, mikor legutoljára nálad fújtam el, a színváltóst, ami kiderült azóta, hogy valami led, és a hőre változik, a leggyönyörűbb a zöld volt, erről meg eszembe jutott az olvasószemüveged az ágy mellett, ott akkor is, amíg vártam Rád, vagy korábban bármikor, a legeslegszívmelengetőbb volt, most ugyanez dermesztő fájdalom...
nincs tovább, felülírtad minden játékszabályunkat, bár a mozi mindent elbír, de túljátszottad
ezt nem kellett volna, tényleg nem...
két hete, hogy megkaptad a levelem, és két hete, hogy az ígérted, hogy válaszolsz... három mérsékelten bővített mondat elegendő lenne hogy vége legyen, nem is kellene postán, kézzel írva, miért pont ebben lennél ... oké, persze megértem, bazi nehéz lehet leírni: tényleg csak mozi, gyönyörű és csodálatos, de mozi, tényleg nincs más narratíva, józanul eszembe sem jutsz, nem hiányzol, úgyhogy nyilván nem is szeretlek, ettől még vagy pont ettől beteges az egész, de ennél többet nem tudok mondani, bocsáss meg drágám...
így a levelem megelőző üzeneted tekintem búcsúlevélnek, "minden találkozásunk után kikészülök" - írod, .... és megint akörül, hogy csak akkor találkozunk, ha totálon vagy és hogy ez beteges...
szóval vacakul vagyok, egyre vacakabbul, borzasztóan nehéz szembe nézni azzal, hogy mi az, ami nálam többet jelent Neked - mérhetetlenül nehéz...
de választottál... és nem a normális életet választottad...
8. napja nem kerestelek, nem sok ilyen 8 nap volt az elmúlt két évben, én megpróbálok kitartani, talán ha azt érzed, hogy elveszíthetsz...
dobogós találkozás volt, beleadtál apait, anyait, végtelenül természetes és meghitt volt minden pillanat, ezerszer haltam bele a boldogságba, tisztára olyanok voltunk, mint a szerelmesek, beleértve Téged is,
és közben az van, hogy megint csak mozi volt, kifogástalanul eljátszottad a szerepet, reggelre elfelejthetted aztán, az üzenetem olvasva talán még el is szégyellted magad,
vagy azt hiszem így van....
de egyszerűen nem létezhet... nem vonhatod be a játékba a legyen gyerekünk témát pusztán a játék kedvéért, ha játék, nem kockáztathatod, ahogy kockáztattad...
a másik forgatókönyv, hogy minden igaz, amit mondtál...
tényleg már fogalmam sincs, melyik a tragikusabb...
tényleg nem tudsz annyi bátorságot sem összekaparni, hogy legalább megpróbáljuk?
nem tudsz....
és akkor igaza van páncélosnak, és minden barátomnak, aki még bírja cérnával ezt a történetet
hazaérek, leteszem a hetet, nehéz volt, stresszesebb a szokásosnál, fáradt vagyok, fáj a fejem, bekapcsolom a tévét, bebújok az ágyba, nyomogatom a telefonon... a péntek mindig erősebb kísértés, pláne az elmúlt hetek után, mert narratívátlan is mintha volna valamiféle út, minimum egy mesebeli körforgalom... aztán nem írok mégsem, inkább belealszom a gondolatba, hogy testközel, istenem, de jó volna... telefoncsörgésre ébredek, Te hívsz, felveszem... de nem indulok el, Te meg kiszámíthatatlan nem azt írod utána, hogy de jó, hogy nem..., hanem, hogy sajnálod, megint nem értem, nem lehet, hogy csak a szex?, de lehet... minden lehet...
másnap bedobok egy közös programot, nincs kedved? - kérdem, a választ háromszor olvasom újra, mire elhiszem, de van :-) -írod...
oké, terveztünk már ezt-azt, de kivétel nélkül mindig részeg voltál akkor, talán tegnap este is részegen válaszoltál... és tulajdonképpen péntek este is részegen hívtál fel, ne legyenek illúzióim, azért hiszek a sármodban, abban, hogy bármekkora is már a zsírmájad, nem én vagyok az egyetlen nő a világon, akiről le tudod dumálni a bugyiját, ha ez igaz, kell legyen valami plussz ebben a beteg kapcsolatban,
de ez így virágnyelv sem, mert én lassan tényleg halálosan biztos vagyok magamban, pontosan veled kapcsolatban két dologban, ha valahogy elhiteted, hogy ez mégis egy szerelem, és egyszer csak ebben legalább konstans maradsz, a föld hátán mindenre képes leszek..., okos vagy, tudnod kell, hogy az én életemben mi a tét, és én azt hiszem, Te ezt pontosan tudod is... viszont ha tényleg nincs narratíva, én befejeztem ezt a dolgot, élem majd a B-verziót, tudomásul véve, hogy ez van, én az a másik leszek, akinek nem sikerült
írod,
- aludjunk együtt, meghalok, annyira vágyom rá
- most már én is, de totál
gyere, most!, jössz?, akkor jössz?, de jó, hogy nemet mondtál, tudod, hogy soha nem foglak, okos vagy, ne mondj butaságokat......... nem akarok már okos lenni, szeretni akarlak..
nincs tehát narratíva, csak ez a testetlen és nevezhetetlen vágy...
nem érzem magam jobban attól, hogy legutóbb nem rohantam hanyatt -és homlok, igaz, rosszabbul sem, a konstans az konstans, és hogy ne bontsam nagyon meg a dramaturgiát, üzentem azért, nehogy kizökkenjünk egymásból, magunkból...- testközel
a szerelem veszített, mondogatom, kitettem mindkét monitoromra képernyővédőnek, tetoválom a retinámra, sajog rendesen, közben te publikusan nyírod magad, ember ennyit inni lassan már nem is képes, apró fáradt lehelet már csak, hogy három napja nem írtam, nem üzentem és nem hívtalak,
és Te sem....
mely égig ér... szóval csönded vagyok (CS.T.),
provokáltál én meg hagytam, talán segélykérés volt, tudattalan, újabb bántás lett belőle, én meg újra a rajtvonalon,
p. is azt mondja, totális kiégést lát rajtad, nihilt, halálvárást, kiábrándultságot, mintha feladtad volna, és én is ezt éreztem,
nem fogsz meghalni, túl erős a szervezeted, viszont amit a lelkeddel művelsz, azt én már nem akarom látni, de hiába nem akarom, hatszáz kilométerről is érezlek, pontosan tudom, mi van veled, tudom, hogy fontos vagyok Neked, szereted, hogy szeretlek, mégis egyre magabiztosabban rugdosol el magad mellől,
csavarból, csavart? írtad, mire gondolsz? kérdeztem, hát, sosem fog passzolni, felelted, az első perctől passzol, válaszoltam... majd jött másnap az ámokfutásom, azonnal látni akartalak, kivételesen válaszoltál, pihenjek, meg aggódjak másért, írtad, meg hogy nem érsz rá, de ezt már csak az illem kedvéért gondolom, hát tudomásul vettelek újra, ha akarsz, megtalálsz úgyis,
borzasztóan össze vagyok törve, Te törtél össze, ez az egyetlen hatalmad felettem, és élvezed a jelek szerint, simán rásütöd, hogy beteges a kapcsolatunk, neked ennyi elég, elég, hogy adtál neki egy nevet, miközben az egyik részegségből a másikba bódulsz, talán már tényleg eszedbe sem jutok, talán most kellene elsirassalak végleg, tényleg nem akarom látni, ami belőled lesz, marad a végére...
legutóbb már a csókodból is hiányoztál, tényleg szinte a végső stádium, és nem hiszem, hogy mást ölelve jobban megy ez neked, valami miatt elhiszem, hogy tényleg senki mással, és még így is kevés vagyok
mindent tudok rólad és semmit, láttalak már ezer alakban, de mindig felismertelek, lassan mégis feladni kényszerülök, mindig makacsabban álltál ellen, mint én magaménak tudni akartalak, sosem fogom megérteni, sosem foglak megérteni,
hat évvel ezelőtt még tényleg hittem benned, bár néha olyan volt az egész, mint a végtelen történet vége, mert néha valóban már csak egy apró kőmorzsa maradt belőled, én meg szorítottam, a létező legmakacsabb módon és valahogy mindig megmenekült,
most is itt vagy még, tartalak a tenyeremben, pillekönnyű vagy, simán leejthetlek, akár véletlenül is, vagy elfújhat a szél, de én nem zárom rád az ujjaim, most már legyen, ahogy lennie kell,
szeress most már Te is egy kicsit...
