olyan viseltes már ez a szenvedély, amit irántad, mint egy két emberöltőn át használt viharkabát, amit az utolsó időszakban még a molyok is jól megrágtak, tulajdonképpen meleg kézfogás érte, áldozatos munka kellett hozzá, mindkettőnk részéről,
és bár sokszor vágytam erre, bevallom, elég pocsék érzés, bizonyos értelemben rosszabb mint a szűkülő vágy utánad,

ma talán, esetleg holnap még talánabb, de csak mert én annyira akarom, neked meg mindegy még mindig, velem éppoly csüggeteg az élet mint nélkülem, sőt, velem még munkál benned némi teljesítménykényszer is, sajnos nem verbális, pusztán szexuális, mert valami miatt attól gondolnád férfinak érezni magad, holott a fenét, de ezt sosem fogom tudni megértetni veled, 

a gyomrom tanul meg felejteni legutoljára, a lehetséges miatt mint hosszú kötött sálra kötött csomó, sem enni, sem inni nem enged, vár

hát várlak vele én is

mégis