az benne a szép, hogy végtelenül ismétélhetően hagyom magam (hagysz engem?) hülyét csinálni magamból, (belőlem)... 

van abban nagy igaszág, amit g. mondott, írt, rólad, rólunk... hogy annyira szeretsz, hogy hagyod, hogy akár kétszázhusszal a falnak, vagy egymásnak, ha éppen ezt akarom... és én újra -és újra akarom, gondolom néha már Te sem hiszel a szemednek, fülednek...

valami miatt nem írod meg azt a búcsúlevelet, hiába könyörgöm érte...

az nem búcsúlevél, az csak olaj a tűzre, hogy azt írod, hogy vigyázzak veled, veszélyes vagy... jó érzékkel akkor amikor épp ref. karjaiban tökéletes szeretkezésben, hogy honnan a frászkarikából tudtad, érezted... ????

tegnap volt öt éve a második első éjszakánk, vagy mondhatni a második egyéjszakánk... mert olyan az egész, mintha számtalanszor ismételnénk egy egyéjszakás kalandot... mintha valami átok ülne rajtunk, lehet valóban megtörne az átok, ha egyszer reggelig maradnék? áh, dehogy, hiszen az öt évvel ezelőtt a futrinka utcában reggelig maradtam, mégis éppúgy eltűntél utána, sőt, tulajdonképpen az első és a harmadik első éjszakánk is reggelig tartott... és az átok maradt

pocsékul vagyok a hallgatásodtól, a félüzenetiedtől, a meg nem írt búcsúleveledtől, a hülye posztjaidtól, attól, hogy online vagy, és attól is, ha nem, hogy nem hallom a hangod, hogy Veled is lehetnék, hogy nem esik a hó, hogy csak tépdesem az üres lapokat a naptárról, hogy hiába, hiába, hiába... hogy én hiába, ha Te nem...

és Te nem...

nem?