valahogyan.

írtad, én meg mentem, sőt rohantam, fogalmam sincs hányszor képes még megszakadni a szív, pedig már nem is kapaszkodtál belém, nem mondtad, hogy szeretsz, sőt, inkább azt mondtad, nem szeretsz, aztán elbizonytalanodva félmondatokat elharapva, hogy talán mégis, már eldönthetetlen mikor nem hazudsz, kétségbeejtő, végtelenül üresnek és kiégettnek tűntél, az ölelésben egy másik érzést kerestél, mert Te mindig valami mást keresel, soha nem gondolsz rám, mondod, aztán halkan egy elharapott félmondattal megcáfolod, talán, hogy ne bánts meg, mondom a pia miatt, nem azért, feleled, aztán nem feszegetem ezt sem, még minden porcikám reszket, még lélekben oda sem értem, de már ölelnél, nehezen fogadod el, hogy ne, ne még, sőt akkor még azt gondolom, egyáltalán nem, kinevetsz emiatt, nem tudom, lassan semmit nem tudok rólad, nem ismerlek, fogalmam sincs kit csókolok már vissza, de ez is a Te rendezésed erre az estére, talán próbára akarsz tenni, talán meg akarsz óvni magadtól, nem tudom már, olyan kicsi vagyok ott a karjaid között, alig bírom el az érzést, kimennék rágyújtani, nem engedsz, a fogkeféddel mosok fogat, hét éve még ez is milyen romantikus volt, sokáig őrizgettem azt a közös fogkefénket, ma már ez is csak egy hülye  kis kellék, nem kérdezem meg, használhatom-e a törölköződ, reggel megint nem kelsz fel velem, megint a végtelen szomorúság, amikor behúzom az ajtód,mondom, fogalmam sincs hányszor képes megszakadni a szív...

ma megírom, hogy lassan, de megértettem, hogy tényleg, nem szeretsz...

nem válaszolsz....

múlt héten, vagy inkább azelőtt, emlékeztettelek, hogy évforduló, legalább visszaírhattad volna, hogy átkozod a percet, de még azt sem, hát átkozom én

és megint ötödik hatodik hete nem tudom mi van veled, /az idő elrohant vérvörös falábakon.../

életben maradtam, bár hajszálon múlt, hát ha már így, csak lebegek bele a semmibe, innen-oda, oda-ide, ma krumplifőzeléket ebédeltem, majd még olvasok keveset, meg végiggondolom, mi mindent tehetnék, de mégsem teszem, végtelenül és visszavonhatatlanul magányos maradtam, még magamnak sem ejtem a neved ki, mert elkéstem, most már mindig ott lennék, amikor felébredsz, kora délután akár, kimennék az erkélyedre és lóbálnám a lábam, amíg várlak, mert pont ez hiányzott, vagy csak hátha....

kezdődik... jönnek a posztjaid, megint ébred a látens lélek, kedved volna újra kefélni, de ahhoz kell ez a kurva hosszú előjáték saját magaddal, aztán meg valakivel, gondolom lapozgatod már tétován a naptárad, keresed aki irodalmi műveltség és ama bizonyos kémia birtokában volna, mert ez a szükséges és elégséges ehhez az igencsak hard mozihoz, mondom tótágas, nem rólam jut eszedbe mindez, hanem a vágyhoz keresel mindig és egyre kétségbeesetten társat... kétségbeejtő és igaz...

hát egy nappal kevesebb újra a fogság... 

... minden amit rólam mondtál, magadról mondtál, mert én Te vagyok szerinted, szerintem meg Te én vagyok, ha Te nem a saját életed éled, akkor én sem a sajátomat, és fordítva, ha én Oidipusz király, akkor Te is, éthosz anthropo daimon, vagyis az ember sorsa a jelleme, közel fél év fáziskésés, György Pétert kellett olvasnom, hogy összeálljon, amit akkor ott a padon erről Te Nekem, nyilván akkor épp ez volt a legfrissebb olvasmányélményed, és akkor épp tényleg az összes csillagot le kellett volna hoznod, vagy legalább a szokásosnál drámaibb történetbe ágyazni a soron következő kefélést, hogy felálljon, Te a kurváknak is magas irodalmat? ...

és milyen lesz, ha már tényleg nincs lejjebb?

köszi GYP

tulajdonképpen, menj, de tényleg, menj a picsába...

álmomban 2007-ben jártam, ültem a Király utca harmadik zebracsíkján, a villamosínektől számolva, konokul hajtogattam, hogy van amiben az ember nem téved, van amiben... az ember.... nem...

benevezek a tévedések rekordok könyvébe... 

Te meg menj a picsába, de tényleg, kefélj kurvákkal, meg igyál...  

végig fogom csinálni, az utolsó hívásunk 5 nappal ezelőtti és most nem töröllek századszor, kibírom így is, most ezt játsszuk, vagy játszom én, vagy játsszuk mi, mindegy, nem is tudom mit kellene csinálnod ahhoz, hogy mégis, de ha tudnám is mindegy volna, Te azt nem tudnád megtenni, sem értem, sem magadért...most nem... és mindig ez a könyörtelen most van,

azt hiszem azért gyűlölsz mert szeretsz,

nem tudok felidézni egyetlen meghitt pillanatot sem legutolsó találkozásunkból, tényleg egyetlenegyet sem,

ennél többre nem lehet szükségem, bár még mindig nem értelek...

hová lettél?

nem értem, nem értelek, mikor azt szajkózod, hogy túl okos vagyok, túl erős az intellektusom, hogy beteg vagyok, hogy őrült vagyok, nálam már csak Te vagy betegebb, hogy félsz tőlem, hogy soha nem fogsz szeretni, mert nem vagyok elég tiszta, ahhoz túl öreg vagyok... hogy nemszeretsznemszeretsznemszeretsz

hogy aztán miért nem engedtél el mégis, és én miért nem mentem el mégis,

ezt sem értem,

mindenki, kivétel nélkül mindenki, beleértve a Te barátaidat, meg akarnak menteni Tőled, végtelen empátiával próbálják megértetni velem, hogy a lehetetlent akarom, és hogy tönkre fogsz tenni, és én értem amit beszélnek,

önsorsrontásból jeles, leülhetsz, írja B.

vigyázz vele, borzasztóan veszélyes, mondja másikB szelíden,

lehet, hogy létezik nő, akinek a kedvéért megteszi, de az nem Te vagy, mondja E.

nézlek, ahogy alszol, arra gondolok, most alig beszélgettünk, valamit mondogattam, de alig voltál már magadnál, mintha szeretkezés közben is elvesztetted volna másodpercekre az emlékezeted, mintha sárgulna a bőröd, de lehet ezt csak én képzelem, eljátszom a gondolattal, hogy nem indulok el, megvárom, amíg felébredsz, de már nincs olyan forgatókönyv, amelyben szeretnél, önző vagy, pökhendi és üres, csak óvatosan érintelek meg, nem szereted, ha simogatlak, félelmetes az egész, már fokozhatatlan, de még mindig fogva tart valami, nem bírok elindulni, ott kellene hagyni téged a fenébe, elfelejteni...

krasznahorkait kellene olvasni, eszembe jut, hogy a szöveg, mint olyan, meg a nagyon megtanult könyved erről, a valahányadik, amit levettél, mondj egy számot mondtad, mintha így feloldódna a tanácstalanság, tegnap annyira esett, hogy írnom kellett, jó volna ez a nap veled, írtam, az ágyadban, összebújva, halkan, nálad sosem fáztam,  persze nem válaszolsz, bennem meg az észrevétlen szárba szökkenő bizonyosság, tökéletes abszurditás... 

százszor leírom fejben, mint a kisgyerek aki büntetésül kapja, hogy a valóság az amit teszel és teszünk, amit tettél, pontosabban az, amit nem tettél és én nem tettem meg, értem, érted, érted? én még mindig nem, megosztod éjjel, hogy ki viszi át a ......, én reggel meghallgatom háromszor, bámulom a bögrém fülét, igazából már nem hiszek semmit, és nem várok semmit, üres a világ, üres a szív,  azt hiszem, ennél több ebben már nincs, kifogyott, kiürült, már csontváza sincs, alakja sem, neve sem lassan, és ha nincs neve, nem is létezik, ha nem létezik, akkor mitől ilyen baromi nehéz, mintha az összes kisbolygót cipelném, a Nap túlsó feléről ideátra...

nagyon fáradt vagyok és megint ott sajogsz minden porcikámban, megint és mindig... vacogok...