valahogyan.

A maga nemében felülmúlhatatlan. Szösszenet néhány nappal ezelőttről:

ÉN: "Összetörted a szívem."

Te: "Söpörd össze."

azt álmodom, hogy felhívsz, megígérsz mindent és aztán be is tartod, és álmomban is tudom, hogy álmodom...

aki ezt tenné Velünk, feladom hát, legalábbis ezt a szentimentális vonalat, nyilvánvalóan egyéb küldetésünk van,
söpörd össze, írod, mármint az összetört szívem, ez már olyan kegyetlen, hogy röhögnöm kellett rajtad, azt hiszem, tényleg nem bírsz el érzelmileg, neked sem lehet könnyű... ettől persze még egy labilis, önző alak vagy... akárcsak én...

kiláncoltam az elvonóm ajtaját, egyelőre a perceket számlálom a kapun túl

ami az életösztönödből megmaradt még, hozzá könyörgöm, ... annyira gyenge vagyok már, de még mindig az erősebb, pedig már alig vonszolom magam, és megint hagyod, hogy így legyen... hogy ne legyen sehogy... passzivításba vonulsz inkább, és onnan jajongsz vagy épp flegmán vonyítod a Holdat...

baromi dühös vagyok Rád

Csendnap van. Sőt, érzéseim szerint holnap is ez lesz. Csendholnap. Szörnyű fáradt vagyok. Egyetlen mozdulatra vágyom... a karjaidba fészkelni magam.

szeretkezünk, csodálatos, imádom, imádlak érte, nem akarom, hogy véget érjen, nem akarjuk, hogy véget érjen... csináljunk gyereket, mondod újra, csináljunk, felelem újra, istenem bárcsak most már örökre... ha létezik két ember a Földön, akinek köze van egymáshoz, azok mi vagyunk... mondod hazafelé sétálva... imádom, hogy vagy Nekem, mondod a erkélyen, szeretlek mondod aztán valamikor később, és ezt suttogod szeretkezés közben is, alig hallom, de mégis...

soha nem felejtem el..., egymásba kapaszkodik a tekintetünk... Kényszerleszállás..., pontosan értek mindent, és Te pontosan tudod, hogy értem,

kegyetlen pillanat,

AKAROM

sokáig néztelek, amíg aludtál... láttam a sebeket a testeden, gondolom mind egy-egy őrült éjszaka emléke, szerettelek így is, pedig a jelek szerint hosszas bérleted van a pokolban tartózkodásra, 

mindketten tudjuk, mi a tét, ehhez mérten reszketünk mindketten, de istenem, adj elég erőt és bátorságot, hogy ne rontsuk el

írtad - és csak azért nem dobbant, mert egy hosszú pillanatra megállt az idő, pedig olyan nyilvánvaló, ha eltűnök kicsit több napra, ha nem tudósítom, miként hasad a szív, bekopogsz... én meg beengedlek... hihetetlen, ahogy ezer kilométeren át is megérzed, mi van velem, talán még Fügét is megérezted... nem lesz erőm elfutni...

már egy évvel ezelőtt megtörtént, de akkor csak Szindbád alakját láttam, Fánit alig... szóval egy éve épp ott álltam az Alexandrában, épp ott nyílt ki épp az a könyv, most megveszem, újra végigolvasom, kicsit jobban és többet értek meg belőle, de megint csak Téged és Hozzád, azon túl nincs semmi, tényleg semmi,

amíg várok Rád, kiolvasom az egész világirodalmat, szürreális kortárs magyar regényekkel kezdem, közben bámulom a zöld pöttyöt a közösségin, ami Te vagy, a másik csetről törölhettél... azt hiszem, azt követően, hogy megírtad a kalauzos dolgot, bepöccenhettél magadra, és így ezt a kaput is lezártad,

én meg várlak...

és nem is kell az összes csillagot a pokolból, elég ha kicsit együtt újra...

de ezt tudod, mert megírtam...

lassan a bőröm elfelejt - nemrég olvastam, hogy az emberi bőr átlagosan 120 naponta cserélődik ki - én az emlékeim is cserélem, viszem a fekete piacra, feltöltöm a vaterára, kiteszem egy szatyorba a kuka mellé, vagy megkeresem a vonatkozó szelektív gyűjtőt... aztán az utolsó pillanatban meggondolom magam, letörlöm, visszaveszem, nem cserélem, megtartom...

a világ legnehezebb dolga...