nem értem, nem értelek, mikor azt szajkózod, hogy túl okos vagyok, túl erős az intellektusom, hogy beteg vagyok, hogy őrült vagyok, nálam már csak Te vagy betegebb, hogy félsz tőlem, hogy soha nem fogsz szeretni, mert nem vagyok elég tiszta, ahhoz túl öreg vagyok... hogy nemszeretsznemszeretsznemszeretsz
hogy aztán miért nem engedtél el mégis, és én miért nem mentem el mégis,
ezt sem értem,
mindenki, kivétel nélkül mindenki, beleértve a Te barátaidat, meg akarnak menteni Tőled, végtelen empátiával próbálják megértetni velem, hogy a lehetetlent akarom, és hogy tönkre fogsz tenni, és én értem amit beszélnek,
önsorsrontásból jeles, leülhetsz, írja B.
vigyázz vele, borzasztóan veszélyes, mondja másikB szelíden,
lehet, hogy létezik nő, akinek a kedvéért megteszi, de az nem Te vagy, mondja E.
nézlek, ahogy alszol, arra gondolok, most alig beszélgettünk, valamit mondogattam, de alig voltál már magadnál, mintha szeretkezés közben is elvesztetted volna másodpercekre az emlékezeted, mintha sárgulna a bőröd, de lehet ezt csak én képzelem, eljátszom a gondolattal, hogy nem indulok el, megvárom, amíg felébredsz, de már nincs olyan forgatókönyv, amelyben szeretnél, önző vagy, pökhendi és üres, csak óvatosan érintelek meg, nem szereted, ha simogatlak, félelmetes az egész, már fokozhatatlan, de még mindig fogva tart valami, nem bírok elindulni, ott kellene hagyni téged a fenébe, elfelejteni...
