valahogyan.

megpróbállak kialudni magamból, most ez van, 16 órás alvás de még mindig tartalak, nem tudok egyebet, alszom tovább, egyszer el kell jutnom a végére, közben nyugtalan vagyok miattad, pontosabban anyád miatt, mondtál valamit, gyomorrák, meg hogy 26-án műtik, de hiába kérdem mi van, erre sem…

halálra vagyok rémülve,annyira mégsem vicces belepusztulni egy beteljesületlen szerelembe, az egyetlenbe, dühös vagyok Rád, bárcsak innen már nem volna lentebb, mocskosul nehéz, pokolian gyenge vagyok, már nem is értem, nem is értelek, a pusztulásod kívánom, én meg élni szeretnék végre...

valóban majd minden tagom sajog, szép lassú halálnak tűnik innen, de nem akarom, a lelki krízist még csak-csak, de ezt az ezernyi pszichoszomatkius tünetet már nem akarom és nem bírom, Te nem fogtad fel, még mindig nem érted, mit teszel velem, félek, félek és fázom...

hogy milyen mocskosul nehéz minden pillanatban Rád gondolni? már minden tagom sajog tőle...

két napja és néhány órája nem írtam Neked, Te egy napja és néhány órája válaszoltál, kedvesen, ahogy egy ilyen kedves szülinapira válaszolni illik, most majd megint ez lesz, közben itt egy félig megírt vers, meg én, mint önmagam árnyéka, itt volt p, beszéltünk rólad keveset, azt…