ezt bírtam tegnap elküldeni Neked:
Hetedike van. Rémségesen utálom továbbra is, hogy leszokhatatlanul üldözlek, vagy olyan, mintha üldöznélek, bár nem tudom, Te üldözésnek éled-e meg. Azért írok, mert hetedike van, és Nekem ez olyan Te-nap mindig mostanában. Bizonyos tekintetben valóban nem élek, utálom ezt is, ahogy azt is, hogy nem tudok elengedni egy illúziót, miközben hinni sem tudok benne. Csak egy keveset. De kevés hit nincs. A hit az olyan, hogy vagy van, vagy nincs. Legalábbis egy másik illúzió ezt képzelteti velem. Igaz, mostanában alig képzelgek. Azt sem tudom elképzelni, milyen volna, ha találkoznánk. Mert a nem életem csak addig tart, amíg le nem huppanok veled szemben vagy melléd valahol, és akkor elkezdődik valami más... Amire épp annyira vágyom, mint amennyire tartok tőle. és épp annyira volnék képes könyörögni neked, mint amennyire a világ összes kincséért sem tenném meg. Tökéletes ambivalencia.
Áh mindegy, ne válaszolj, csak akkor, ha tudunk találkozni.
