nem megy semmi semerre, és ez baromi veszélyes, mert mint a Végtelen történetben a bánat mocsarába, ha megállok, egyre mélyebbre süllyedek, és egyáltalán nem biztos, hogy az utolsó pillanatban megérkezik egy másik pozitív mesehős és megment...
referenciából megint kezd előjönni a durcás-duzzogó kisfiú, a bezárkozó, a saját maga elöl is menekülő etc... a saját maga dolgát is nehezíti vele, és nekem sem jó... folyton olyan kontextusokban beszél kettőnkről, mintha kizárólag rajtam múlna minden, közben pedig úgy tűnik, hogy azon túl, hogy vár, semmit nem tesz érte... mintha annyira nem is akarná... talán annyira nem is akarja?
Te meg lassan olyan leszel, mintha álmodtalak volna, mintha csak a képzeletemben léteznél.. elég röhejes, hogy írkálom itt Neked az életet. Neked, de mégsem Neked.
Én felraktam a verset, Te felraktad a dalt. Tekintsem megint puszta véletlennek? Vagy hogy így egymástól távol, de mégis egy hullámhosszon? Nincs más választásom, ill. az a választásom, hogy várok Rád. Aztán vagy megszünlek várni, vagy végre megérkezel.
Önsorsrontásból újabb jeles. Magamnak. Gratulálok.
