valahogyan.

"Nem érdekelsz, lemondtam rólad, ahogyan te is lemondtál magadról. Mert azzal, hogy nem teszel semmit, azzal, hogy hagyod, maradjon minden megváltoztathatatlan, te lettél a semmi őre, a benned lakozó üresség csősze. Ott őrködsz éberen magadban, és őrködsz magad körül, hogy ne jusson semmi a benned…

az idő az új, reggelente cement színű kőmorzsa vagyok, délutánra apró kavicsokká állok össze, elszántan, mert mi lesz, ha hívsz, én meg önmagam árnyéka sem addigra, hát ezért még kétségbeesett erőfeszítés folytatok a létezéssel, hogy aztán estéről estére üveges tekintettel kövessem önmagam…

- Annyira kell Neked az a két hét? - kérdezte Páncélos - Annyira... - feleltem én. Aztán persze megismétlődnek ezek a beszélgetések, kevésbé szellemesen, ki-ki vérmérséklete szerint, de végül egyedül maradok mindig. Próbálok felejteni, vagy legalábbis élni. Alszom, dolgozom, megyek az utcán,…