- Annyira kell Neked az a két hét? - kérdezte Páncélos
- Annyira... - feleltem én.
Aztán persze megismétlődnek ezek a beszélgetések, kevésbé szellemesen, ki-ki vérmérséklete szerint, de végül egyedül maradok mindig. Próbálok felejteni, vagy legalábbis élni. Alszom, dolgozom, megyek az utcán, lefelé, aztán felfelé, megtervezem, hogyan kezdek új életet. Nélküled. De leginkább Veled... Sorra veszem mi mindent adnék Érted, anélkül, hogy veszteségnek érezzem. Már nincs semmim, ami ne volna a listán.
- Ahhoz Győrbe kell jöjj. Felejts el. Most!!!! - írod aztán. Megyek. Akár a Pokolba is - írnám, de tudom, most ott van a Pokol. Ha hívsz, megyek. -válaszolom inkább. Meg hogy felejtésről métereket tudnék írni. Erre már nincs mit válaszolni.
Én itt forgolódóm, Te ott.
