múlt héten, vagy inkább azelőtt, emlékeztettelek, hogy évforduló, legalább visszaírhattad volna, hogy átkozod a percet, de még azt sem, hát átkozom én

és megint ötödik hatodik hete nem tudom mi van veled, /az idő elrohant vérvörös falábakon.../

életben maradtam, bár hajszálon múlt, hát ha már így, csak lebegek bele a semmibe, innen-oda, oda-ide, ma krumplifőzeléket ebédeltem, majd még olvasok keveset, meg végiggondolom, mi mindent tehetnék, de mégsem teszem, végtelenül és visszavonhatatlanul magányos maradtam, még magamnak sem ejtem a neved ki, mert elkéstem, most már mindig ott lennék, amikor felébredsz, kora délután akár, kimennék az erkélyedre és lóbálnám a lábam, amíg várlak, mert pont ez hiányzott, vagy csak hátha....