valahogyan.

viszlek, át a ködön, meg az éjszakán, a tébolyult tömegen, akiről csak a híradóból tudom meg, hogy tébolyultak, mert én nem látom, mert mindent csak rajtad keresztül, a hiányodon át látszik, lesz színe vagy hangja, de leginkább egyik sem, amíg és amióta hallgatsz... kinyitom a Végtelen történetet…

az benne a szép, hogy végtelenül ismétélhetően hagyom magam (hagysz engem?) hülyét csinálni magamból, (belőlem)...  van abban nagy igaszág, amit g. mondott, írt, rólad, rólunk... hogy annyira szeretsz, hogy hagyod, hogy akár kétszázhusszal a falnak, vagy egymásnak, ha éppen ezt akarom...…