azzal játszom, hogy saját magam terapeutája lettem, úgyis nagyszerűen mennek mostanában a mindenféle típusú hasítások,
megpróbálom abból a képzeletbeli képből kibontani magam, amiben múlt csütörtökön néhány órán át a Petőfi-hídon állva (képzeletben) egy szürke kis (ez ugye szó szerint) kocsmakobold lettél, pusztán egyetlen vélelmezett, de azóta tévedésnek cimkézett gondolattól, miszerint akarsz engem
a következő, de már nem képzeletbeli pillanat, amikor mindez összetörik a sötét utcán jeges szélben és esőben,
ehhez azt a képet társítanám, mint dominó vagy csak sima együgyű kártyajáték, amiben Neked is inadba száll a bátorságod és végtelen szorongás borít el...
én sajnos ezen a kártyán csak egy arc nélküli hölgy vagyok (ha megismerem a lelked, lefestem a szemed?), ez nem rólam szól, nem is rólunk, kizárólag rólad,
én nem fordítom át, hogy még egy könnyű numerához sem volt kedved, ami nyilván nem olyan gyakran jön össze, sem a szitu, sem az aktus, ahogy elnéztelek, legalábbis azt hiszem, hiszen ebben gyakorta korlátozhat a sok pia és a rászedett gyógyszer,
igaz, azon meg végképp nem lamentálok ma, hogy melyik megalázóbb, ha eszeveszetten kívánnál, majd ejakuláció után a falnak fordulva megkérnél, hogy húzzam be magam mögött az ajtót, vagy ez a végtelen közönynek álcázott definiálhatatlan gyötrelem, gyötrődsz, gyötörsz, remek...
