próbálom leírni a leírhatatlant, ha újra hinni kezdenék, itt legyen és kijózanítson,

évek óta ez van, ha kicsiny reményt adtál, nem írtam róla, semelyikben soha, csak fogtam két markomban óvatosan, mint egy napos csibét gyerekként falun, szóval csak fogtam, bámultam rá, végtelenül óvatosan, félve, de csordultig valamiféle hittel, (nem akarom megszámolni, hányszor volt már így az elmúlt több, mint öt évben)

hát ez volt most hétfő este óta, mióta írtál, aztán szerdán este, amikor kis híján csapot-papot hátrahagyva repültem újra Hozzád, mert hívtál, de aztán a másnapot választottam, önző okból, mert akartam azt az egy nap vágyakozást,

aztán "természetesen" - Te írtad így - lemondtad,száznyolcvankilenc perccel előtte, megint előjött a kalapból a depresszió alibi, meg a hetvenöt fokos láz, de a legrosszabb a "hölgy társaság" kontextus volt, már nem emlékszem pontosan miként, mert mindent amit írtál és írtam kitöröltem,

utálom, hogy minden egyes ilyen alkalommal visszanyomod rám a felelősséget, mert persze én nem okézom le azonnal, hanem még vergődöm egy haloványat, értem, hogy ezt a faszik nem bírják, de könyörgöm, a Te kiszámíthatatlan és hirtelen természeted a Nők? (bocsánat, a hölgyek, baszd meg)

lehet, hogy túl fogsz élni engem, de ha mégsem, és erre az életviteled nézve matematikailag nagyobb esély van, tegnaptól nem úgy foglak gyászolni, hogy én nem tettem meg mindent ezért az illúzióért,

végtelenül üres és hideg lett minden mára, és már mindegy is, nem kellek neked, és ezt nem szükséges még évekig ragozni, vigasztalódj és keress menedéket máshol, másnál,