két bejegyzéssel odébb ott tartottam, hogy milyen érezni a különbséget a saját ölelésem és a saját ölelésem között, amikor nem Téged, meg amikor Téged,
tegnap este átosontam, pontosabban áttekertem referenciához, és imádtam minden ott töltött percet, semmi kínlódás, csupa eltalált mozdulat, nevetés, mosoly... mert én így is tudok ölelni, szerelem nélkül, hogy egészen prózai legyek
Téged ezzel - a nem múló - illúziószerű szerelemszerű érzéssel ölelni annyira más volt, annyira jó, hogy már fájt, vagy annyira fájdalmas, hogy már jó, nem is tudom,
referencia épít, Te rombolsz, de most nem vagy, így talán épülök annyit, mire megjössz, hogy tudjam azt érezni és kimondani, hogy akard Te jobban, basszus, én már annyira és annyiszor akartam jobban nálad